Egy hideg téli napon elindultunk, hogy végigjárjuk az OKT mátrai szakaszának K-i részét. Ez a füzetben a 21. szakasz.

Eredeti tervünk az volt, hogy az autónkat Sirokon parkoljuk le, visszabuszozunk Mátraházára és onnan indítjuk a túrát. Ha a másik irányból indultunk volna, 700m-rel több szintemelkedést kellett volna leküzdenünk. Ez nagy nehézséget okozott volna a csapatunk néhány tagjának. A tervünket azonban áthúzta a volán társaság, ugyanis egyetlen megfelelő busz sem indult Sirokról Mátraháza felé. Maradt a „B” változat, hogy az autó Mátraházán marad és majd a túra végén visszabuszozunk ide a célból. Az útvonaltervező szerint 3 busz is jó lehet a délután folyamán, az utolsó 18:10-kor indul. Azt gondoltam, hogy így sima ügy lesz. A pecsételőhelyként szolgáló büfé természetesen még zárva volt, tehát nekivágtunk a 22km-nek. Kezdésnek a Kékesre kellett „fölsétálni” a Ny-i sípálya mentén. A hóágyúzásnak köszönhetően néhol fél méteres hó fogadott. Nagyon szép volt a ködös, zúzmarás havas táj, de a járást igencsak megnehezítette. Majdnem 1 óra alatt sikerült leküzdenünk a 2,5km-t. A pecsétet könnyen megtaláltuk a szanatórium portáján, ittunk egy forralt bort a síházban és 1 órás késéssel indultunk tovább. Az Erzsébet sziklától és a Sas-kőről a köd miatt semmit nem láttunk, de nem búslakodtunk, mert állt még előttünk néhány (7) csúcs. A Markazi kapuig szinte csak lefele haladva javítottunk egy kicsit a részidőnkön, de az már látszott, hogy a legkorábbi buszt nem fogjuk elérni. Jött a következő emelkedő a Mraznicára, utána le a Hármashatárhoz. Ott ettünk, ittunk,pecsételtünk és (már kisebb lelkesedéssel) nekivágtunk a folytatásnak. A Nagy Szár hegy egy kicsit szétrázta a csapatot, de így a sor elejének legalább volt ideje nézelődni a csúcsról. A köd még nem szűnt meg, de visszahúzódott a völgyekbe, és ezzel különleges látványt biztosított a túrázóknak. Mintha ködtenger hullámzott volna alattunk. Csak a magasabb csúcsok látszottak ki belőle. Újabb ereszkedés következett a Cserepes-nyeregbe, utána föl a Cserepes-tetőre, majd meredeken le a Selyem-rétre. Onnan már látszott a túra legnehezebb csúcsa (föl és le is a legmeredekebb), az Oroszlánvár. Ötünkből már csak Robi és én voltunk lelkesek, a többiek azt kérdezték, hogy mennyi van még hátra. –Már csak 4 csúcs!- Válaszom nem aratott osztatlan sikert. Amikor mindenki felért, próbáltam megmutatni az egykori vár maradványait, és hogy honnan jöttünk, melyik lesz a következő csúcs, de fáradt túratársaimat ez sem dobta föl. A ködtenger még mindig alattunk hullámzott, a kimagasló csúcsok már élesen látszódtak. Szerintem csodaszép látvány volt! A nagyon meredek ereszkedést (nem is ment mindenkinek esés nélkül) hosszú emelkedés követte a Jagusra. Mivel ennek a túrának vízszintes része szinte egyáltalán nincs, egy kis ereszkedés után ismét fölfele mentünk a Szederjes-tetőig. Ott azzal próbáltam fölrázni a társaságot, hogy a hátralévő csúcsok már mind egyre kisebbek lesznek. –Már nincs sok hátra!- mondatomat már nem hitték el. Ekkor már látszott, hogy a 2. buszt sem fogjuk elérni, de az utolsóig még sok idő volt hátra. Ha már erre jártunk, Robival tettünk egy kis kitérőt a Remete-forráshoz. Nem sok látszott belőle. A kitérő után következett a Cseresnyés-tető. A csúcson utol is értük a többieket. Már tényleg csak 4 kis csúcs volt hátra: Gazos-kő, Átrád-tető, Aszó-tető és Kalapos-tető. Az utolsó már csak 485m magas. Persze egy kis ereszkedés és újra emelkedés mindet megelőzte. Az, hogy „csak 485m”, azt is jelentette, hogy még majdnem 300m-t kellett ereszkednünk Sirokig. A fájó térdeknek ez sem volt jó hír, ráadásul kezdett szürkülni is. Miután lövések dördültek a távolban a táraság lány tagjai egy kicsit be is pánikoltak. Robinál és nálam több lámpa is volt, amikkel sikerült egy kicsit megnyugtatni Őket. Közeledett az utolsó busz indulási idelye is, ezért egy kicsit (a lehetőségekhez képest) belehúztunk. Hosszú, kínkeserves ereszkedés és 5 létrán való átmászás után egy réten találtuk magunkat. Hirtelen sűrű köd lett és lámpáink fényében semmit sem láttunk. Bármerre néztünk, csak köd és köd. –Újabb pánik!- Mivel már nem voltunk messze célunktól, hallottuk az elhaladó autók hangját. A hangokat és néhány keréknyomnak tűnő mélyedést követve nemsokára megtaláltuk az erdőt és egy kereszteződés után a K-et is. Az aszfaltra érve már csak 15 percünk volt a buszig, úgyhogy még jobban sietni kellett. Egy gyors pecsételés az egykori vasútállomáson még belefért, utána irány a falu. Már majdnem a megállóban voltunk, amikor egy busz jött velünk szemben. Szerencsére a sofőr rendes ember volt és intésemre megállt. Nem a mi buszunk volt és fölvilágosított, hogy a „mi” buszunk csak a nyári szünetben jár (ezt nem írta tegnap az útvonaltervező). Nem volt mit tenni, elmentünk vele, amíg csak lehetett. Bejártunk néhány falut és végül Parádsasváron szálltunk le. Ekkor már minden mindegy volt és jókat nevettünk saját reménytelen helyzetünkön. Úgy döntöttünk, hogy egyedül vágok neki a 9km-es útnak az autóig, ami ráadásul 300m-t emelkedik is, a többiek megvárnak a faluban. Azért választottuk ezt a variációt, hátha fölvesz valaki. Már fél úton jártam fölfele, amikor a sokadik autó fölvett. Egy kedves család volt, akik Galyatetőre igyekeztek, de a kedvemért tettek egy kis kitérőt Mátraházára. Köszönjük szépen! Persze a pecsételőhely már zárva volt. 20 perc múlva már Parádsasváron voltam az autóval és indulhattunk haza. A sűrű köd már nem jelentett szépséget, csak nehézséget, de 23 órára hazaértünk. Ezek után Robi még talán eljön velem túrázni, de a többiek (Zsófi, Évi és Péter) egy darabig biztosan nem. Pedig szerintem jó kis kaland volt! A ködös képeket az alábbi képre kattintva nézhetitek meg.

Tweet