Azt gondolom, hogy aki ismer, az már a címből tudhatja, hogy miről is fog szólni ez a történet. Akinek nem ugrik be elsőre, az olvasson bele és hamar rá fog jönni. Ezt az írásomat nem egy szokványos túrabeszámolónak szánom, ha minden jól sikerül, akkor valami több lesz annál.

Ahhoz, hogy el tudjam kezdeni, jócskán vissza kell menni az időben. A történet 1996-ban kezdődött. Attila barátom kollégáitól hallotta, hogy valahol Tatabánya környékén lesz egy 50 km-es túra. Gerecse 50 néven indul holnapután. – Mondta.  Jó, akkor menjünk el! – Válaszoltam rá.

Akkori kollégámat, Gergőt is rábeszéltem – nem volt nehéz - és két nap múlva, szombaton hajnalban már autóztunk is a tatabányai strand felé, ahol a rajthely volt. Szinte biztosra vehető volt, hogy esni fog az eső. Az útvonalról és magáról a teljesítménytúrázásról sem tudtunk semmit, de elszántak voltunk, úgyhogy nekivágtunk. Beneveztünk és elindultunk a tömeg (ez a tömeg akkor még csak néhány 100 fő volt, manapság már 8000-n indulnak neki) után. Az első néhány kilométer után eleredt az eső és kisebb-nagyobb megszakításokkal ki is tartott egész nap. Körülbelül a táv felétől már minden porcikánk fájt és nem is értettük, mit keresünk ott. A túra legmeredekebb emelkedőjén a Bánya-hegyre a rendkívül sáros úton szinte négykézláb, gyökerekbe kapaszkodva tudtunk csak feljutni. Útközben azért megtudtuk, hogy mi is ez a rendezvény és, hogy van még néhány más teljesítménytúra is. Iszonyatosan elfáradva értünk célba. Arra már nem emlékszem, hogy mennyi idő alatt sikerült teljesíteni az 50 km-t, de az biztos, hogy a 12 órás szintidőn belül célba értünk és megkaptuk a jól megérdemelt tűzzománc jelvényünket. Akkor még nem tudtam neki örülni, mert a fájdalom és a fáradtság minden más érzést elnyomott. Hármunk közül talán Ati purcant ki leginkább, a tetőtérben lévő szobájába fel sem bírt menni napokig. Néhány nap elteltével már jó élményként gondoltunk vissza az egészre. Jót nevettünk a hülyeségünkön, ahogy vánszorogtunk az erdőben – azt sem tudtuk, hogy hol vagyunk – a szakadó esőben. Ekkor Ati, szintén valamelyik munkatársától hozott egy túrafüzetet a KINIZSI 100-as túráról. Elgondolkodtunk rajta, hogy ha mi így elfáradtunk a felétől, akkor azt szinte lehetetlen teljesíteni, még akkor is, ha 24 óra a szintidő, ami alatt végig kell menni. – Persze azért a gondolat ott motoszkált a fejemben.

Ahogy múlt az idő, egyre inkább úgy gondoltam, hogy én bizony elmennék újra erre a Gerecse 50-re és a százason is gondolkodtam, de akkor még mindig lehetetlennek tűnt. Atit, és más ismerősömet sem tudtam rávenni, hogy eljöjjön velem, ezért én sem mentem. Pontosan 10 évvel később, 2006-ban valamiért mégis nekivágtunk újra. Ati mellett akkor Zsolt volt az útitársam. Úgy emlékszem, hogy ez már sokkal könnyebben ment, pedig nem készültünk rá előzetesen. Ati akkor fél távnál feladta, mert egy használhatatlan cipőben indult el és nem bírta a lába a gyűrődést. Zsolttal szintidőn belül célba értünk, utána elautóztunk Vértestolnára Atiért és úgy emlékszem nagyon boldogan jöttem haza, hogy megint sikerült. A túra során a „nagy öregekkel” beszélgetve megint szóba került a KINIZSI. Onnan kezdve már nem is ment ki a fejemből. Nem is nagyon volt már más gondolatom, mint menni-menni. Még több, mint fél év eltelt újabb túra nélkül, mert nem találtam magamnak útitársakat. Akkor jött az elhatározás, hogy jó, akkor megyek egyedül! Vettem néhány turista térképet, az interneten pedig megtaláltam a Teljesítménytúrázók Társasága nevezetű szervezetet, aki az összes teljesítménytúrát összegyűjti a honlapján. Kiválasztottam néhányat és nekivágtam. Egy 20-as, egy 30-as túra után már egy 50-es következett. Fárasztó volt, de közel sem annyira, mint az első. Eljött az újabb Gerecse 50 napja. Akkor arra már úgy mentem el, hogy ha „simán” meg tudom csinálni, akkor 1 hónappal később elmegyek a KINIZSI 100-asra is. 

1.) Így jutottam oda, hogy 2007 májusának utolsó hétvégéjén elindultam, hogy, legyalogoljam életem első 100 km-es túráját. Akkor még nem volt előnevezés, sem kötelező orvosi vizsgálat, sem létszámkorlát. A rajtnál több, mint egy órát álltunk sorba, csak azért, hogy elindulhassunk. Sógorom kísért el, de csak az első 40 km-en. Eléggé rutintalanul és az útvonal ismerete nélkül, megint csak a tömeget követve gyalogoltunk. Peti Dorogon, 40 km-nél célba ért, nekem akkor még volt hátra 60 km. Akkor még jó erőben voltam, de tudtam, hogy a vége nagyon nehéz lesz. Persze ilyen aprósággal nem foglalkoztam, csak mentem, amerre a többiek. Fél távnál, Mogyorósbányán tartottam egy rövid pihenőt aztán folytattam. Úgy emlékszem, 60 km körül kijöttek az első vízhólyagok a lában különböző részein és akkor kezdett fájni minden porcikám is. 70 km-nél Bánya-hegyre már sötétben érkeztem. –Ez volt az első éjszakai túrám. Igyekeztem másokhoz csatlakozni, hogy ne kelljen egyedül bolyonganom. Ez volt az utolsó olyan év, amikor még Szárligeten volt a cél. 82 km-nél, Koldusszállás után következett Tornyópuszta és Somlyóvár. Hosszú (legalábbis én végtelennek éreztem) aszfaltos emelkedő volt. Az út mentén mindenhol emberek feküdtek. Nekem is megfordult a fejemben, hogy talán lefekhetnék egy kicsit, vagy legalább leüljek, de végül mégsem tettem. Az nem vitt volna közelebb a célomhoz. Ekkor csak az járt a fejembe, hogy csak érjek célba, soha többet nem indulok ezen, vagy hasonló túrán. Iszonyatos fájdalmak közepette csak mentem tovább. Eléggé lelassultam, de még mindig bőven volt időm. A hegytetőre érve már kezdett világosodni. Ekkor még fáradtabbnak éreztem magam. Megelőzött egy rutinos csapat. Próbáltam felvenni az ő ritmusukat. Sikerült. Így már csak egy dologra kellett koncentrálnom, mégpedig, hogy bármi történjen is úgy haladjak, mint az előttem lévők. Ez bevált, így szinte bevittek a célba. Az utolsó kihívás a vasúti felüljáró volt. Ott már egy kicsit lemaradtam, de a szintidőn belüli teljesítés már nem volt kérdéses. Végül teljesen kimerülve, 22:50 alatt sikerült célba érnem. Semmilyen érzés nem volt. Se jó, se rossz. Teljesen kikapcsoltam. Zsófi jött értem, de sem ő, sem én nem tudtam, pontosan hol vagyok (GPS készülékünk nem volt akkor még), csak annyit tudtam, hogy Szárligeten, az iskola előtt ülök. A következő pillanatban már feküdtem és talán aludtam is. Azt mondtam neki a telefonba, hogy én innen nem mozdulok, bármikor ér (talál) is ide, itt leszek. Valamikor megérkezett. Hazaérve valahogy feljöttem a lakásba, vettem egy fürdőt és beestem az ágyba. Aludni nem tudtam, csak mozdulatlanul feküdtem (talán estig is). El kellett telni még néhány napnak, hogy újra járni tudjak. Néhány nap elteltével kezdtem úgy érezni, hogy ez egy nagyon nagy dolog volt, egyre jobban kezdtem örülni a teljesítményemnek és kezdtem úgy érezni, hogy ezt még egyszer meg kellene csinálni, talán azért, hogy megmutassam magamnak, hogy nem volt véletlen. Kb két hét elteltével már biztos voltam benne, hogy egy év múlva újra rajthoz állok. Ekkor már nem volt megállás. Sorban jöttek a teljesítménytúrák. 50km 70km 85 km. Egy 50-es már meg sem kottyant. 2008-ban és 2009-ben összesen 4000-nél is több kilométert tettem meg. Megismertem néhány, aztán egyre több embert, akiknek ez az őrültnek tűnő szenvedélyük, mint nekem.

2.) 2008-ban, a második KINIZSI-n egy hat fős csapat tagjaként indultam. A csapat tagja volt még rajtam kívül Rum (3.), Zoli (2.), Andris (1.), Ádám (1.), Bucca (1.). Vidáman, szinte dalolva indultunk útnak. Rengeteg sztori előkerült, főleg azoktól, akik már teljesítették legalább egyszer ezt a kihívást. Külön élmény volt, hogy már én is ebbe a csapatba tartoztam. Úgy fogytak a méterek, hogy észre sem vettem és már fél távnál jártunk. Az „elsőbálozókat” néha bíztatni kellett, ami nekem még több erőt adott. -Én voltam a rutinos! Legalább is hozzájuk képest. Az egész túra során jó erőben éreztem magam. Bár voltak holtpontok, de azokon hamar átlendültem. Voltak vízhólyagok is, de nem akadályoztak igazán. Akkor a cél már Tatán volt, ez miatt az utolsó 18 km újdonságot jelentett. Bár nem teljesen, mert más túrákon már jártam szinte az összes részén. Végül 21:50 alatt, egy órával gyorsabban és sokkal frissebben, mint az előző alkalommal, sikerült célba érnem. Szinte végig együtt ment a csapat, ez ritkaság, de jó dolog. Otthon megint nem tudtam elaludni, de ekkor már tudtam, hogy ez normális dolog. A regeneráció is sokkal gyorsabban ment. Néhány nap elteltével megfogalmazódott bennem, mit is akarok: 10-szer teljesíteni (részben azért, mert a tízszeres teljesítőket egy egyedi pólóval jutalmazzák –Nooormális?)

Ezen teljesítményemen felbuzdulva két hónappal később elindultam a „Via dolorosa” jubileumi túráján. Erre részletesen nem térnék ki, legyen elég annyi, hogy brutális volt. Egy forró júliusi napon 115 km a Mátrában, 6000 m szintemelkedéssel. Szerintem a hegység összes csúcsát megmásztam, a Kékest kétszer is. Ha jól emlékszem 150 elvetemült ember vágott neki. Iszonyatosan nehéz volt, de végül 28 óra folyamatos gyaloglás után célba értem. A szintidő 30 óra volt, így azt is mondhatnám, hogy sima ügy volt, de nem volt az. De a lényeg, hogy ott lehettem az 53 teljesítő között. Jöhetett szeptember elején a „Beac Maxi”. 110 km 4200 m szintemelkedéssel. Sima ügy volt! Ekkor néhány „agyalágyult” kitalálta, hogy megrendezik az „ISZINIK” túrát. –Ha visszafele olvasod, rájöhetsz, mi is akar ez lenni! Ha esetlek nem sikerült kitalálni, elárulom. KINIZSI visszafele. Ez pedig azt jelenti, hogy a KINIZS 100 ellenkező évszakban és ellenkező irányban. Persze, hogy ott volt a helyem! –Megjegyzem, ez a kombináció sokkal nehezebb! A pontos menetidőre nem emlékszem, de kb 21 óra alatt végül is „könnyedén” sikerült.

3.) 2009-ben ennyi hosszú túrán már nem vettem részt, inkább csak 50 km körülieken, meg a Sárga 70-en és a Piros 85-ön és ebben az évben kezdtem el az OKT teljesítését is. Persze a KINIZSI 100-ason újra rajthoz álltam. Már nagyon vártam. A csapatunk az előző évihez képest csak egy fővel csökkent. Rum úgy döntött, neki 3 elég volt. Úgy gondoltam, hogy ez sima ügy lesz, de ekkor jött egy nehezítő tényező. Eszter ovis ballagását pont arra a napra tették! Választani kellett: ballagás, vagy túra! –Vagy mindkettő! Hosszas töprengés után kitaláltam, hogyan lehetek egyszerre két helyen. Reggel elindultam a csapattal, de egy kicsivel gyorsabb tempó diktálva, mint ők. Olyannyira, hogy a lejtős részeken még futottam is egy kicsit. Ekkor találkoztam először Tomasszal is. Tudtam, ki ő, de azt nem, hogy ő is rendszeresen jár erre a túrára. Neki ez volt a 4. teljesítése. Csak néhány szót váltottunk és már futottam is tovább. A Szántói-nyeregben (is) műutat keresztez a túra. Mire odaértem, Zsófi már ott várt autóval és gyorsan hazavitt. Zuhany, ballagás, és két órával később már újra a Szántói-nyeregben voltam. Még időben voltam, hogy nyitva találjam a következő ellenőrző pontot, úgyhogy folytattam az utat. Ahol nem volt nagyon meredeken emelkedő az út ott futottam. Több száz embert megelőzve, fél táv előtt, már a Tokodi pincéknél utolértem a csapatomat. El sem tudták képzelni, hogy hogy értem utol őket ilyen gyorsan. –Én sem értettem. Nagyon jó hangulatban, végig együtt haladva, néhány vízhólyaggal ugyan, de minden fájdalom nélkül 20:50 alatt sikerült teljesíteni. A vasárnap hajnali célba érkezés után már délre vendégségben voltam, fitten és kipihenten. –Na jó, azért nem úgy, mintha misem történt volna, de minden gond nélkül. Ebben az évben új műfajokat is kipróbáltam. Zsolti barátom vezetésével részt vettem életem első magashegyi túráján és első via ferrata túráján is. Ezek új távlatokat nyitottak előttem. Legszívesebben mindig csak magashegyi környezetben jártam volna, és ez azóta sem változott, csak ugye az anyagilag sokkal jelentősebb költséget jelent, mint egy hazai túra. 

4.) 2010-ben én szerveztem magashegyi túrát. Szlovénia legmagasabb csúcsát, a Triglavot (2864 m) másztuk meg. Óriási élmény volt. A teljesítménytúrázás persze megmaradt, de nem volt belőle túl sok, viszont teljesítettem a Mátrabérc-et, ami szintén egy kuriózumnak számít. A már megszokott SZÁZAS csapatból csak Andris és Ádám maradt, viszont csatlakozott hozzánk néhány válogatott jégkorongozó. Volt köztük, ha jól emlékszem, két „Szapporoi hős” is. Néhányan feladták ugyan, de Geri végigszenvedte velünk a túrát, - mármint, ő szenvedett, mi nem - és a célban dedikálta az oklevelemet. Néhány év múlva kiderült, hogy jó ötlet volt az aláírását elkérnem, ugyanis ő lett a Magyar jégkorong válogatott másodedzője, sőt még most is az! A pontos menetidőre nem emlékszem, de 22 óra körül volt. Végig jó hangulatban telt a túra, mintha csak egy kis sétán lennénk. Mosolyogva, minden fájdalomtól mentesen könnyedén teljesítettem a távot.

5.) 2011-re budapesti barátaim mind felhagytak a teljesítménytúrázással. Én kitartottam néhány teljesítménytúrával és egy magashegyi túrával. Ismét Zsolti barátom szervezésében, ezúttal a Nyugati Tátrába sikerült eljutnom. Megint nagy élmény volt. Tomasszal és barátaival egyre többször sikerült teljesítménytúráznom. A KINIZSI-n is velük indultam, igaz, nem végig tartottunk együtt, de a célba nagyjából együtt érkeztünk, valamikor 21-és 22 óra közötti menetidővel. Folytatódott a Kéktúra vándorlás is, de nem sokat haladtam benne előre.

6.) 2012-ben nem sok újdonság volt. Néhány teljesítménytúra, egy magashegyi túra, viszont a Kéket már Tomasz barátommal folytattam. Ebben mindig változó csapat vett részt, mi voltunk a fix emberek. Talán annyi változott, hogy több rövid teljesítménytúrán indultunk és ott már lányaim is elkísértek, ami külön öröm volt számomra. Rengeteg Budapest kupás túrán indultunk, pedig a Budai-hegység nem túl nagy. Sikerült jól megismernem az összes útját. A KINIZSI megint simán ment. Talán ekkor éreztem először, hogy nincs benne kihívás, de a jó hangulat miatt eszembe sem jutott, hogy ne induljak el.

7.) 2013-ban mintha csak megismétlődött volna az előző év. Még több Budapest kupa túra volt, már-már unalomig. Ez volt az első év, amikor igazi „Kovács módszer”-rel teljesítettem a 100-ast. Erről csak annyit árulhatok el, hogy a túra másnapján simán le tudok gyalogolni még egy 20-30 km-es túrát is akár. Hátránya viszont, hogy 22, vagy 23-óra alatt értünk célba. Persze ez még bőven szintidőn belül van.

8.) 2014 már valamivel emlékezetesebb volt. Ebben az évben Tomasszal befejeztük a Kéktúrát. Ez nagyon jó érzés volt. Még egy fontos dolog történt, mégpedig, hogy „KisTomasz” is teljesítette első KINIZSI 100-asát. Teljesítményét apja, akinek ez volt a tízedik teljesítése, még meg is könnyezte a célban. Ilyen fiatalon nem sokaknak sikerült előtte. Igazából az egész túraév és a nagy túra is a köré épült, hogy jól felkészüljön és sikeresen teljesítsen. Mondanom sem kell, hogy soha többet nem akart hallani ilyen hosszú túráról! Ez volt az az év, amikor elkezdődött a túra nagymértékű szabályozása. Előjelentkezés, létszámkorlát, indulási idők szabályozása, rövidebb távok más útvonalra terelése. Ezek a változások a túra megszokott, jó hangulatán sokat rontottak –Szerintem.

9.) 2015-ben nekivágtam a Kéktúra másodszori teljesítésének. Ez már a családdal együtt, sőt elég sok embert beszervezve történt. A résztvevők erőnlétéhez igazodva, maximum 20 km-es szakaszokra bontva haladtunk. Nagyjából minden második hétvége ezzel telt. Csak 3-4 teljesítménytúrára maradt kapacitásom. A százassal kapcsolatban úgy döntöttem, viszek egy kis kihívást a teljesítésbe. Hirtelen felindulásból arra gondoltam, még az indulás napján megpróbálok célba érni. Különösebben nem készültem a gyorsabb haladásra, csak azt gondoltam, majd igyekszem, ahogy bírok. Jól is ment a dolog. A túra nagy részében egyedül róttam a kilométereket. Sem előttem, sem mögöttem senki, legalábbis nem az a megszokott sok ember. Az első két ellenőrzőponton nem sokkal azok nyitása után már ott is voltam. Mogyorósbányáig (50 km) tudtam tartani ezt a tempót. 14 óra után már indultam is tovább onnan. Ezután egy kis holtpont következett. Nem volt semmi baj, csak belassultam. Talán meguntam, hogy csak baktatok egyedül. Fel sem tűnt, mennyire lassan megyek, csak amikor a következő pontra értem. Valahogy elveszett egy órám. Ezután már figyeltem a tempóra, de gyorsítani már nem maradt erőm. Bár Koldusszállásig nem kellett elővennem a fejlámpámat (mert még világosban odaértem), ott már éreztem, hogy valószínűleg nem fogok éjfélre beérni. Fogytán volt az energiám. Biztosra vettem, hogy a nagyon korai beérkezés nincs veszélyben, de az csak holnap lesz. A baji templomhoz 0:05-kor érkeztem. Onnan már nincs messze a cél, csak egy kis séta az aszfalton. 0:35-re értem célba. Kicsit csalódott voltam a beérkezéskor, de másnapra ez elmúlt, hiszen a 17:50 nem rossz idő. Fiatal Tomi barátom második indulásából is teljesítés lett, bár ennél valamivel lassabban.

10.) 2016-ban folytatódott a Kéktúra vándorlás a családdal és a mindig változó létszámú csapattal. Kicsit talán kezdett már terhes is lenni ez a sok utazás és az állandó szervezkedés. A KINIZSI-hez ebben az évben először, nem igazán volt kedvem. Persze az szóba sem került, hogy ne mennék el, hiszen a tízedikért jár egy egyedi póló! Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de engem nagyon tud motiválni egy szép jelvény, egy póló, vagy egy serleg. Talán még nem nőttem fel teljesen – talán nem is szeretnék! Így kedvetlenül, ismét a „Kovács módszer”-rel mentünk végig. Teljesen simán ment, de nem volt benne semmi élmény. Nagyjából 22 óra alatt teljesítettük a távot. Természetesen Kistomasz is ott volt, már harmadszor és még mindig nagyon fiatalon. Ezzel meg is volt az a szám, amit célul tűztem magam elé. Vagy nem indulok többször, vagy kell valami újabb cél! 

11.) 2017 márciusára másodszor is befejeztem a Kéktúrát. Kicsit örültem, hogy vége lett és nagyon örültem, hogy lányaim 8, illetve 6 tájegységi jelvényt is begyűjtöttek a Gyermekkéktúra mellé. 16ezer Ft-ot fizettem egyszerre kéktúra jelvényekért! –Tuti nem vagyok normális! Még egy örömteli dolog történt, mégpedig, hogy nagyobbik lányom (14 évesen) csak úgy magától megkérdezte, hogy mit gondolok, bírná-e már a Gerecse 50-es túrát. Mondtam neki, hogy tuti fájni fog, de ha igazán akarja, akkor sikerülhet. Természetesen sikerült is. És nem csak éppen hogy, hanem 10 órán belül. Már meg is volt az újabb célom! Addig megyek a KINIZSIre, míg valamelyik lányom teljesíti velem. Hátha én is megkönnyezem majd. Így már volt némi motiváció, a nevezésről mégis majdnem lemaradtunk. Csak a várólistáról sikerült bekerülni. Tomival elég jól haladtunk, míg apja egy kicsit lemaradt. Koldusszálláshoz érve, ránéztem az órámra, végeztem egy kis fejszámolást, majd megkérdeztem tőle, volt-e már olyan, hogy 20 órán belül célba ért. 

–Még, nem volt. 

–Akkor most lesz, ha akarod. –Valami őrültség benne is lehet, mert azt mondta, ha sikerül 20 órán belül beérni, lenyom 40 fekvőtámaszt a célban. Hát sikerült és lenyomta.  Ennek ellenére a túra megint nem volt nagy élmény. Azt gondolom, a régi varázsa már nem fog visszajönni, de mégis menni kell! 

12.) 2018-at úgy kezdtem, hogy január 3-tól 11 nap alatt végigjártam a Déldunántúli kéktúra 540 km-ét, egyedül, nagy zsákkal, sátorozva. Eszterrel ismét teljesítettük a Gerecse 50-et, sőt előtte a Kitörés 60-at is, és novemberben betölti a 16-ot…

Áprilisban, a KINIZSI regisztráció kezdetekor, hajnali 3-kor már ültem a számítógép előtt és amint indult a nevezés már gépeltem is az adatokat. Nálam vannak a chipkártyák, ifjabb és idősebb Kovács Tamás és én ott leszünk a rajtnál…

 

Lap tetejére